A cím láttán most sokan azt gondolják, hogy a két first ladyről, J. F. Kennedy és Clinton feleségéről lesz szó. Tévednek: egy náluknál is varázslatosabb személyiség, Jacqueline du Pré, világhírű gordonkaművész különleges élettörténetét szeretném röviden felvázolni.

Csodálatos jelenség volt az előadói zeneművészet színterén, egyedülálló életpályát futott be. Karrierje korán kezdődött, és fájdalmasan korán ért véget.

Édesanyja sokoldalú zenész volt, zenét is szerzett, különböző hangszereken játszott, és nagy súlyt helyezett három gyermekének zenei taníttatására. Jackie (a családban és a baráti körben így nevezték) a középső volt a gyermekek között. Nővére, Hilary zongorázott és fuvolázott, és Pier, a legfiatalabb testvér szintén  több hangszeren játszott. A mama észrevette, hogy Jackie kiemelkedő talentummal van megáldva, és már ötéves születésnapjára egy háromnegyedes gordonkával ajándékozta meg, melyen a gyerek szinte ösztönösen játszani kezdett. Jackienek tökéletes hallása volt, és a gordonkázás technikáját is nagyon gyorsan elsajátította. A mama érezte, hogy leánya rendkívüli tehetség. A legjobb oktatásban akarta részesíteni, és egyre jobb hangszereket szerzett a számára.

Nagyon szeretetteljes volt a du Pré család. Apai ágon francia ősöktől származtak, az anyai ág régi angol eredetű volt. A testvérek összetartottak és a családban zenétől hangos, vidám hangulat uralkodott.

Jackie mesterei között volt a francia Tortelier, akinél fél évet töltött Párizsban, majd Moszkvában is, ahol Rosztropovicstól tanult. Pablo Casals is meghallgatta, és a legnagyobb elismerés hangján szólt du Pré kisasszony csellójátékáról.

Jackie már a 15 évesen eljátszotta a legnehezebb versenyműveket is. Különösen átütő sikert aratott Elgar gordonkaversenyével, amelyet ő tett világhírűvé.  A legnagyobb karmesterek vezénylete alatt játszott, a húszas évei elején már a legünnepeltebb világjáró művészek közé tartozott, és a lemezgyártó cégek versengtek a felvételeiért. Művészkollégái szívesen muzsikáltak vele, mert barátságos, kedves, jó humorú, tréfára mindig hajlamos személyiség volt. A közönség tombolt, amikor megjelent a színpadon, hangszerét magasba emelve lendületes léptekkel jött be. Amikor leült, hangolt egy keveset, majd koncentrált. Fantasztikus kisugárzása volt. Amikor elkezdett játszani, az egész teste ringatózott, a feje ingott, a zene ritmusára, és szép, hosszú szőke haja leomlott a hangszerre. Látványnak is rendkívüli és elbűvölő volt.

A gordonka hangja túláradóan, lágyan, melegen szólt betöltve a hangversenytermet. A hangszer sem volt akármilyen. Egy Stradivari gordonka volt, amleyet egy Davidovnak nevezett orosz egy aukción vásárolt meg, a forradalom után kimentették Oroszországból a hangszert, és egy alapítvány útján pályázni lehetett a birtoklására. A pályázatot du Pré kisasszony nyerte meg, így jutott hozzá a világ egyik legértékesebb gordonkájához. Angliában különösen nagy becsben tartották a művésznőt, mivel még sohasem volt jelentős gordonkaművésze a szigetországnak.

A nővére időközben férjhez ment egy jó megjelenésű, átlagos képességű karmesterhez. Mivel egymás után születtek a gyermekeik, (összesen négy), csak saját szórakoztatásukra zenéltek. Vettek Franciaországban egy vidéki házat, és gazdálkodtak, állatokat neveltek, növényeket termesztettek. Jackievel ritkán találkoztak, de figyelemmel kísérték a karrierjét. Amikor csak mód volt rá, összejöttek, és vidám órákat töltöttek együtt. Jackie imádta a nővére gyerekeit, mindenhonnan küldött számukra ajándékokat. Hilary családja is boldog volt, amikor találkoztak vele. Ezek nagyon derűs együttlétek voltak.

Jackie művészi életpályájának kiteljesedésével egyidőben egy másik csodagyerek is fantasztikus karriert futott be. Ez a művész Daniel Barenboim zongoraművész és karmester volt. ő két évvel volt idősebb Jackienél. Mindketten hallottak egymásról, és végre New Yorkban személyesen is találkoztak. Nem kellett sokat beszélniük, leültek a hangszerükhöz, és azonnal értették egymást. Elsöprő szerelem volt. Danny ekkor a 26-ik, Jackie 24-ik évében volt. Sűrűn teleírt előjegyzési naptáruk lévén, hosszas egyeztetés után sikerült csak a családokat egymásnak bemutatni, és megszervezni, hogy legyenek közös fellépéseik szerte a nagyvilágban. ők voltak akkor az „arany pár”. Mivel Daniel orosz-zsidó származású volt (Argentínában született), ragaszkodott hozzá, hogy Jackie vegye fel a zsidó vallást, és az esküvőt zsidó szertartás szerint Jeruzsálemben a Siratófalnál tartsák meg. Ez így is történt, nem sokkal a hatnapos háború után. 

Ezt követően, hacsak lehetett, együtt koncerteztek, bár sok korábbi egyéni kötelezettségüknek is eleget kellett tenniük. Jackie ekkor hírnevének a csúcsán volt. Világszerte ünnepelték, de már ekkor kezdett fárasztó lenni számára ez a vándorélet, a koncertek után a gyakori magány a szállodaszobában, a folytonos utazás, az örökös reflektorfényben való tündöklés. Nem a muzsikálás merítette ki, hanem a hírnévvel járó egyéb kötelezettségek, fogadások, interjúk. Gyakran volt lehangolt, rosszkedvű, noha alaptermészetét tekintve mindig hajlott a tréfálkozásra, és jó humorérzéke volt.

A lelki fájdalom nehezebben csillapítható, mint a testi fájdalom

Egy idő után feszültséget okozott Barenboim és közte az a tény, hogy Daniel sokkal kevesebb pihenést igényelt, élvezte a szórakozást, az éjszakai életet, megelégedett néhány óra alvással. Jackie nem bírta ezt a tempót. Olyan aggasztó tünetek léptek fel nála, hogy 26 éves korában egy koncertkörutat le kellett mondania, és kikapcsolódás céljából elutazott a nővére, Hilary a franciaországi farmjára. Kedélyállapota szeszélyesen hullámzott, olykor napokig nem jött ki a szobájából, csak sírdogált, máskor meg a legtriviálisabb tréfákat engedte meg magának. Mikor eljött Daniel, hogy meglátogassa, mogorva volt, nem akart vele egy szobában aludni. Közben igényelte a szexuális kapcsolatot, olyannyira, hogy megkörnyékezte a sógorát, aki jó férj és apa volt, de érezte, hogy Jackienek szüksége van férfira, és Hilary olyan nagyvonalú, megértő testvér és feleség volt, hogy szomorúan ugyan, de szemet hunyt a különös kapcsolat fölött. Tudta, hogy a férje semmilyen körülmények közt nem hagyná őt el, és abban reménykedett, hogy a húga lelki egyensúlya helyreáll, ha szexuálisan kielégítik. Ez rendkívülinek mondható, különleges családi háromszög volt.

Jackie állapota valóban javult, és ismét vállalt fellépéseket olyan karmesterek vezényletével, mint Sir John Barbirolli, Zubin Mehta, Leonard Bernstein.
Az aggasztó tünetek azonban egyre súlyosbodtak: nem tudta könnyedén kiemelni tokjából a csellót, az ujjait zsibbadtnak érezte, átmenetileg látászavar lépett fel. Enyhébb formában már évekkel korábban is voltak múló gyengeségei, zsibbadások, amelyeket a túlfeszített munkával magyaráztak. Nehéz volt számára a vonót tartani, és ez lassúbb tempóra kényszeríttette a karmestert. Már nem kapott olyan áradozó kritikákat, és ő is érezte, hogy nem képes a korábbi rendkívüli magas színvonalú teljesítményt nyújtani.

Kb. egy év telt el a koncertélettől történt visszavonulás óta, mikorra megszületett a diagnózis: sclerosis multiplex. Az újságok azonnal telekürtölték a világot a hírrel, hogy Jacqueline du Pré nem ad több hangversenyt, mivel SM-ben szenved. A betegségét Jackie nagyon hősiesen viselte, amíg képes volt rá, tanított, majd alapítványt hozott létre az SM kutatására.

Sajnos, a betegsége nagyon gyors progressziót mutatott. Egy évvel a felállított diagnózis után már tolókocsiba kényszerült, de még 12 évet élt. Idővel betegségének összes borzalmas tünete megmutatkozott.

Volt azonban még egy megható szereplése. Mikor már nem tudott gordonkán játszani, sőt járni sem tudott, de beszélni még képes volt, előadták egy londoni hangversenyteremben Prokofjev: Péter és a farkas című művét, ahol a narrátor szövegét Jackie mondta el. Az előadást a televízió is közvetítette, és hanglemez felvétel is készült. Jackie ezzel példát akart mutatni a hasonló betegségben szenvedőknek, hogy mennyire lehet és kell is dacolni a sorssal. Ez az 1979 októberében sorra kerülő előadás volt Jackie utolsó nyilvános szereplése. Jacqueline du Pré 1987-ben halt meg. A halálos ágyánál mellette voltak Daniel Barenboim és Jackie testvérei is. A temetés zsidó szertartás szerint zajlott le. Jackie egy londoni zsinagóga kertjében van eltemetve. Mindenki szerette a lényét is, muzsikáját is.
Időközben Danielnek lett egy élettársa, akitől két gyermeke született. Amikor éppen nem koncertkörúton volt, akkor Párizsban élt velük. Ezt Jackie soha nem tudta meg.

Ez a rövid élettörténet, melynek során láthattuk, hogyan törte ketté a kegyetlen betegség ezt a ragyogó életpályát.

De nézzünk az események mögé. Jackie tudta, hogy borzalmas sors vár rá, ismerte a sclerosis multiplex természetét, tanulmányozta a kórképet. Faggatta az orvosokat a várható kimenetelről, akik próbálták a helyzetet a valóságosnál kedvezőbbnek feltüntetni. Jackie tisztában volt vele, hogy idővel csak mások segítségével tudja a hétköznapjait élni, és a legelemibb tevékenységhez is mások támogatására szorul. Azt azonban nem tudhatta, hogy erre mennyi idő elteltével kerül majd sor, milyen szenvedéseknek néz elébe, hogyan telnek majd utolsó évei, hónapjai. Kire számíthat vajon?

Férje világjáró művész volt, aki olykor-olykor egy rövid tisztelgő látogatásra betoppant, de Jackie tudta, hogy nem lesz mellette huzamosan, amikor az állapota végső stádiumba fordul.

Velük élt az édesanyja, aki nem tudta elfogadni az élet kegyetlen fintorát: a sors megajándékozta őt egy csodagyerekkel, akiből csodafelnőtt lett, az egész világ zenei életében ismert, ünnepelt művész, a legnagyobbak közül való, és ez a kivételes zenei zseni, hol lassabban, hol nekilendülve halad a kerekes szék felé. Fájdalma égbekiáltó volt. Képtelen volt beletörődni, hogy ezt a tüneményes lányt ő fogja temetőbe kísérni, és nem fordítva, ahogy ezt a természet általában rendeli.

A harmadik személy, aki ebben a tragédiában részt vett, és talán mindenki közül a legközelebb állt Jackiehez Hilary volt, a nővére. Gyermekkoruk óta bizalmas, meghitt viszonyban voltak. Mennyit kacagtak, játszottak együtt! Megosztották egymással a csitri lányok ártatlan, de másokra nem tatozó titkait. Majd a későbbi években, mikor Hilary már boldog feleség volt, és egymás után születtek a gyermekei, Jackie is részesült a családi derűben, boldogságban, vidám együttlétekben, ünnepekben. Tudta, hogy nagy bajában leginkább Hilaryra számíthat, aki mindenét megosztaná vele. Mint ahogy a korábbiakban vázoltam, erre sor is került.

Az történt ugyanis, hogy Jackie, amilyen szenvedéllyel és átéléssel játszott a gordonkán, teljes lényét beleadva a muzsikálásba, arca átszellemült játék közben, megszűnt körülötte a földi világ, egy transzcendens közegbe került, ugyanilyen intenzitással élte át a szexuális aktust is, és égető vágyat érzett, amikor belső késztetését nem tudta kielégíteni. Szinte fájt neki vágy. Tudta, hogy betegsége egy idő után megakadályozza abban, hogy normális szexuális életet éljen. Úgy vélekedett, hogy neki, mint művésznek, joga van többet megengedni magának, mint egy átlagembernek.

Nem volt könnyen megkapható nő, de azt sem mondhatjuk, hogy világjáró körútjai során, amikor a zajos ünneplés után fáradtan egy előkelő szálloda szobájának a magányába vonult vissza,  nem kívánta volna, hogy legyen egy arra érdemesült férfi, akivel betetőzheti a nap gyönyörűségeit. Maga előtt nem restellte alkalmanként buja természetét. Rettenetesen félt, hogy nemcsak a művészi világ zárul be előtte, hanem már ilyen fiatalon, a húszas évei vége felé a testi gyönyörökről is le kell majd mondania. Gyakorlatias nő lévén, számításba vette a lehetőségeit. – „Amíg lehet, kihasználok minden adandó lehetőséget. Kegyetlen leszek, és épp annak fogom a legnagyobb fájdalmat okozni, akit a legjobban szeretek, és aki a legközelebb áll hozzám, és ha majd végleg leesem a lábamról, ő lesz az, aki végig mellettem marad. Ebben biztos lehetek.”
Akinek ezt a nagy fájdalmat okozta, Hilary volt, a nővére, aki tűrt szótlanul, csak magányában sírt és szenvedett.

Történt egyszer, hogy franciaországi vidéki farmjukon, ahol együtt élt Hilary, Kiffer, Hilary férje, négy gyermekük és a nagymama, egy éjszaka Jackie besettenkedett Hilaryék hálószobájába, és odabújt Hilary és Kiffer mellé az ágyba. Kiffer feküdt középen, jobbról, balról a két nő. Kiffer és Hilary úgy tettek, mintha nem vették volna észre Jackiet, és alvást színleltek. Jackie azonban kezével megpróbálta sógora férfiassá gát felgerjeszteni, és a keze ekkor Hilary kezébe ütközött, aki meg akarta akadályozni az akciót. Találkozott két nyirkos női kéz. Az egyik az izgalomtól volt nyirkos, a másik a dühtől és felháborodástól. Majd mindkét kéz visszavonult. Mindez néma csendben történt.

Próbáljuk elképzelni, hogy a három szereplő elméjében mi játszódhatott le eközben.

Jackie: „Megtegyem, ne tegyem meg? Én most törvényen kívülinek tekintem magam, nem leszek másra tekintettel! Ha a sors ilyen kegyetlen hozzám, miért korlátozzam magam? Nekem is jogom van egy kis boldogsághoz. De mit fog szólni Hilary és Kiffer? Kiffer nagyon kedves, figyelmes és jó kiállású igazi férfi, biztosan  nem fog visszautasítani. Nem tehet velem ilyet, nem szégyeníthet meg. Nem törődöm mások véleményével. A férjem,  ki tudja, hol van? Éget a vágy, már nem is tudom, mióta nem voltam férfival. Hilarynak biztosan fájni fog, de ő annyira szeret, hogy majd megbocsát. Anyának nem szabad megtudnia, ő ezt nem tudná elfogadni! Szinte kívülről hallom a szívem dobogását. Beosonok, lesz, ami lesz!”

Hilary: „Csak nem Jackie settenkedett be a szobába? Mit akarhat? A  buja kis  ringyó odabújik Kiffer mellé! Ez túlmegy minden határon! Úgy teszek, mintha aludnék. Nem mozdulok, várom, hogy mi következik. Szerencsétlen beteg húgom milyen mélyre süllyedt! Képes a házasságunkat megrontani. Tudom, hogy nagyon toleránsnak kell vele szemben lennünk, de ez mégis csak elképesztő! Vajon Kiffer miként reagál erre a becstelen közeledésre? ő is csak férfi! Nem lehet érzéketlen, közömbös. Tudom, hogy tetszenek egymásnak, de erre nem számítottam. Ez számomra rettenetesen fájdalmas! Csak nem fognak itt mellettem szeretkezni? Ezt nem bírnám elviselni, ezt meg kell akadályoznom. Másrészt, szerencsétlen húgom most kritikátlanul viselkedik, úgy érzi, hogy fel van mentve minden vétek alól. Úgy gondolja, hogy bármit megtehet, amivel nem árt másnak. Talán nem is gondolta végig, mit követ el, és mekkora fájdalmat okoz nekem, a nővérének, aki bármit megtennék érte, még a férjemet is kölcsönadom. De közben szétfeszít a düh!”

Kiffer: „Csak nem Jackie bújt ide mellém? Milyen váratlan és kellemes meglepetés! Elég fonák helyzet. Jobbról a sógornőm, balról a feleségem fekszik. Színlelem az alvást. Mindkettőjüket szeretem. Érzem, hogy jobbról és balról egy-egy kéz pásztázik a hasam alján. Nem vagyok fából, és nem vagyok érzéketlen: férfi vagyok. Van olyan testrészem, amelynek nem tudok parancsolni. Ha ilyen ingerek érik, akkor adekvátan válaszol. Itt vége a tettetésnek. Érzem, hogy a két drága nő most értem csatázik szótlanul, csak a kezek ütköztek egymásnak, majd mindkettő visszahúzódik. Engem meg  itt hagytak tettre készen!”

Másnap úgy reggeliztek együtt, mintha misem történt volna. Hilary a gyerekekkel volt elfoglalva, Kiffer pedig a kutyáknak adott enni. Reggeli után Jackie visszavonult a szobájába, fáradt volt. Később Kiffer megtalálta az alkalmat, hogy találkozzék vele, és megtegye azt, amire mindketten vágytak.
Később ezek a pásztorórák rendszeresek lettek, és  napi (éjszakai) rutinná váltak. Hilary bosszúsága és frusztrációja mérhetetlen volt. Sort is kerített egy bizalmas, négyszemközti beszélgetésre a férjével.

- Nem az a közös célunk, hogy Jackie, amennyire a körülmények engedik, teljes életet éljen?   Az ő boldogsága most a legfontosabb. Biztos lehetsz benne, hogy téged és a négy szép gyerekünket soha nem fogom elhagyni. Most is nagyon szeretlek, de nem utasíthatom vissza Jackiet” – érvelt Kiffer.

Hilary nem is tett szemrehányást. Megértette és elfogadta a helyzetet, ami ritka nagy jellemre és önzetlen szeretetre vall. Megnyugvására szolgálhatott, hogy  Jackie kezdett kivirulni, jókedvű lett, tréfálkozott, mint régen. Elmúlt a lehangoltsága, tevékenyebb lett, játszott a gyerekekkel, adott a külsejére. Mintha csak kicserélték volna. Lám, ennyire lehet szeretni valakit, mint ahogy Hilary szerette a húgát! Még a férjét is kölcsönadta neki! Vígasztalhatta, hogy ez átmeneti állapot. Ha ezzel Jackienek a javát szolgálja, eltűrte, amit a legtöbb asszony nem tett volna meg. Kiffer teljesítette  férji kötelezettségeit felesége iránt is. Lelkiismeret-furdalása nem volt, őszintén szólva is számára nem volt kedve ellen való feladat mindkét testvért birtokolni.

Mindhárom résztvevő igyekezett ezt a fonák helyzetet diszkréten kezelni, de a mama  megneszelte a házban zajló titokzatos eseményeket. Eleinte csak gyanakodott, de elhessegette a bűnös gondolatot. Bizonyosságot akart szerezni, hogy valójában mi folyik a háta mögött. Okos, de konzervatív erkölcsű hölgy volt, akinek álmatlan éjszakákat, és gyötrelmes nappalokat okozott a felismerés. Ez volt az anya fájdalmas sorsa.

Itt ki kell térnünk arra, hogy Jackiet az anyja teremtette meg, nemcsak azzal, hogy megszülte, de megalkotta, mint zsenit. ő vette észre már Jackie kiskoránban, hogy fiatalabbik lányának rendkívüli zenei tehetséggel van megáldva. Eljuttatta a legjobb tanárokhoz, megszerezte számára a legjobb hangszert, egyengette a pályáját, talán kicsit hajszolta is, noha erre nem nagyon volt szükség, mert Jackienek életeleme volt a zenélés, és nem esett nehezére, hogy órákon át gyakoroljon, és nyilvánosság előtt szerepeljen.

Amikor a szenzációra éhes újságírók telekürtölték a világot, hogy Jacqueline du Pré sclerosis multiplexben szenved, a cikkek között szerepelt olyan ostobaság is, hogy a betegség oka a túlhajszoltság, a kimerültség, és ebben anyja játsza a főszerepet, ő kényszeríttette bele a lányát e roppant megerőltető művészéletbe. Mindig kell bűnbakot találni. Az orvostudomány nem tud biztosat a sclerosis multiplex keletkezéséről, de az bizonyos, hogy az anya jószándékú tevékenysége nem lehetett oka a betegségnek. Mikor az anya olvasta, hogy ő került a célkeresztbe, a fájdalma, azon felül, hogy tisztában volt vele, hogy milyen sors vár  roppant tehetségű, szeretett lányára, leírhatatlan volt. Még hogy ő lenne az oka, hogy ilyen beteg lett a lánya!? Ez elviselhetetlen érzés egy anyának!

Jackie édesanyja jól ismerte a zeneirodalmat, és eszébe jutott, hogy több zeneszerző is feldolgozta az anya fájdalmát egy középkori költemény, a Stabat Mater alapján. „ Áll a fájdalomnak anyja, kín az arcát könnybe fonja…” Számára a legmegrázóbb Pergolesi zenéje volt. Ez a mű  legegyszerűbben és a legmegrendítőbben tolmácsolja az anya fájdalmát megfeszített Krisztus keresztje alatt. Felidézte emlékezetébe, hogy Pergolesi ezt a remekművét 26 évesen, néhány hónappal a halála előtt írta.

Mikor a mama észrevette, hogy miféle természetellenes kapcsolat alakult ki a házban Jackie és a sógora között, nem tudta, mit tegyen. Hosszas vívódás és töprengés után elhatározta, hogy kérdőre vonja először Hilaryt majd Jackiet. Nagyon tapintatos szeretett volna lenni, és sokáig kerülgette a kínos témát. Végül  sikerült alkalmat keríteni rá, hogy kettesben legyen Hilaryval.

– Mondd lányom, nem tartod különösnek, hogy Kiffer túl gyakran megy be Jackie szobájába?
– Ugyan anya, Kiffer csak megkérdezi Jackiet, hogy jól van-e, nincs-e valamire szüksége?
– Lányom, én valami mást,  sokkal többet és bizarrabbat sejtek.
– Drága anya! Tudod, hogy szegény Jackie gyógyíthatatlan beteg. Szüksége van gyöngédségre, megértésre, sőt, még ennél is többre.- Ekkor Hilary már nem tudott uralkodni magán és zokogásban tört ki. Azt gondolod, hogy nem tudom, miről van szó? – mondta az édesanya, és ekkor ő is elkezdett szívszaggatóan sírni. Egy anya sokkal többet megérez abból, mint azt egy kívülálló gondolná. A lányairól volt szó, akiket szeretettel, és jóerkölcsben nevelt fel, zenére tanított, és megélhette, hogy a fiatalabbik a világhír dicsfényében tündököljön. Egy kicsit ő is lubickolt a diadalban, neki is része volt a sikerben. És most emésztette az anyai fájdalom: vége a koncertsorozatoknak, világjárásnak, ragyogásnak. Közeledik az idő, amikor magatehetetlen lesz a lánya, kiszolgáltatott és reményvesztett. Már az sem fér össze az emberi méltósággal, hogy a test követelésének engedve a sógorával elégíti ki feltörő vágyát. Hiszen még nincs harminc éves!

Kifferrel nem akart beszélni a parázna bűnről. Magában elítélte a vejét, de ugyanakkor felmentést is adott neki, hiszen a lányával jót tett. Valójában Kiffer minden tekintetben  szolgálatkész és figyelmes, udvarias és melegszívű volt. A mama váltig nem tudta elfogadni a fennálló természetellenes helyzetet, de a szeretet megbocsátó. Többé nem akarta  szóba hozni a dolgot, színjátékot játszott, mintha nem vett volna észre semmit. Ismerte Jackie makacs természetét. Amit a lánya egyszer a fejébe vett, attól nem lehetett eltántorítani. Tudta, hogy a valódi csapás Jackie számára az, hogy nem tud úgy gordonkázni, ahogyan szeretett volna, és rövidesen már egyáltalán nem képes tartani a vonót.

Azt azonban nem tagadhatta, hogy Jackie kedélyállapotában feltűnő javulás mutatkozott.
– Örülök Jackie, hogy ma ilyen jókedvű vagy. Hallottam, hogy kicsit játszottál is a gordonkán, ugye?
– Jól hallottad, valóban Bach volt. Holnap majd játszom veled is. Kísérsz majd zongorán. Schubert Arpeggione szonátájához volna kedvem. Mit szólsz hozzá?
– Ahhoz nekem gyakorolnom kell, mert már régen játszottam utoljára. De boldog vagyok, hogy együtt muzsikálunk.
– Tudod, az együttzenélés olyan különleges, bensőséges kapcsolat, olyan lelki összefonódást jelent az emberek között, annyira kell érezni a másik szíve dobbanását, hogy csak az egymást nagyon megértő és szerető emberek tudják hitelesen tolmácsolni a zene gyönyörűségét. Ha két ember együtt, átéléssel zenél, az olyan, mintha a testük is összefonódna. Ismered Tolsztoj Kreutzer szonátáját, amelyben egymásba szeret a hegedűművész és a szenvedélyesen zongorázó feleség a féltékeny férj nagy felháborodására, aki botrányt is csinál emiatt. Beethoven Kreutzer szonátájában hol a férfi viszi a dallamot, és hol a nőé a vezető szólam. Szerintem nagyon erotikus zene. Olyan, mint a szeretkezés.

Ekkor Jackieből kitört a huncut kacagás, de a mama tudta, hogy az a túláradó jókedv nem tart sokáig.
– Drága kislányom, azt hiszem, túlléptél egy bizonyos határt.
– Nekem most mindent szabad! – csattant fel Jackie. – Értsd meg, engem nem érdekelnek a konvenciók.  Még fiatal vagyok, az élet örömei nekem is járnak. Ne félj, nem teszem tönkre Hilary és Kiffer házasságát. Nem ártok vele senkinek, és Kiffernek sincs  ellene kifogása, Hilary meg nagyon megértő és elnéző. Én művész vagyok, és szerencsétlen beteg. A férjem távol van és lehet, hogy  mással tölti az éjszakáit. Tudom, hogy miként van ez a művészvilágban.
– De azért rád is vonatkoznak bizonyos erkölcsi szabályok. Az erkölcsi küszöböt nem helyezheted ilyen alacsonyra. Nem gondolod, mekkora fájdalmat okozol a nővérednek, meg nekem? Ezt én nem tudom elviselni.
– Emlékezz rá, hogy Hamlet szól Poloniusnak, hogy gondoskodjék a vándorszínészek elszállásolásáról,  Polonius azt mondja: „Érdemeik szerint fogok bánni vélük”, mire Hamlet  így felel: „Sokkal jobban kell!”  
– Felfogtam – válaszolta a mama, - tehát azt akartad érzékeltetni, hogy egy művészt nem a hétköznapi emberek erkölcsi normái szerint kell megítélnünk, ők többet érdemelnek, nekik többet szabad, ők lazább morális életet élhetnek? Tudomásul veszem a nézeteidet, de belül berzenkedem ellenük, és magamba fojtom a fájdalmamat.
– Nézd anya, bár jelenleg még tudok járni, a bal kezem zsibbad, az ujjaimmal nem vagyok képes a húrokat kellően lenyomni, arról nem is beszélve, hogy a cselló tokját csak segítséggel tudom kinyitni. A jobb kezem bizonytalanul tartja a vonót. És hallom, hogy most már nem énekel úgy a hangszerem, ahogy régen tette. Olykor a látásom is elhomályosul. Tudom mi vár rám: kerekes székbe kerülök, a vizeletemet nem tudom majd tartani, teljesen kiszolgáltatott leszek. Most átmeneti javulás van az állapotomban, de nézz rám! Nem látod, hogy a szteroidtól mennyit híztam? Tönkrement az alakom, lassan már nem leszek emberi lény! Ebben a szörnyű betegségben vannak időszakos javulások, és most még módom van egy kis örömszerzésre. Ezt ki akarom használni. Eljön az idő, amikor már csak egy vegetatív roncs leszek. De most még jár a motor, működnek a hormonok, fel tudom mérni a helyzetemet.

Hilary hívott a hugához egy pszichológust, akit nem avatott be a fonák házastársi viszonyba, de a pszichológus magától közölte, hogy a betegségben előfordulnak gátlástalan, élvhajhász szexuális késztetések is a többi ismert tüneten kívül. Beszélgettek arról is, hogy a zene először a zeneszerző agyában keletkezik, majd köröket, fekete pontokat és egyéb jeleket rajzol öt párhozamos vonalra. Ám ekkor még mindig nem szólal meg a zene,  csak akkor válik valóságos hangélménnyé, amikor a hangszeres művész vagy énekes megszólaltatja. Persze, a hozzáértők a kottát olvasva belülről is hallják a zenét, de a közönség számára akkor válik eksztatikus élménnyé, amikor hallható lesz a csoda.

Meglátogatta hívás nélkül egy rabbi is, mert Jackie áttért zsidó volt, bár nem gyakorolta egyik vallást sem. A rabbi a bibliai Józsefről beszélt neki, elmondván, hogy nincs reménytelen helyzet, József is többször volt mélyponton, veremben, teljesen kilátástalanul, de hite mindig megmentette őt. Jackie udvariasan megköszönte a vigasztaló szavakat, de nem változtatott az életvezetésén. Magában azt gondolta: ha isten valóban mindenható, akkor hogyan engedhet meg ilyen borzalmat, ami vele történik. Általában, miért küld az emberekre betegségeket, katasztrófákat, háborúkat, nyomort, szenvedést. Ha mindezeket engedi az isten, akkor nem lehet végtelen kegyelmű.

Hilary kezdeményezett egy találkozást a Jackiet kezelő orvosok közül azzal, akit a legszimpatikusabbnak talált. Ez a középkorú,  kopaszodó, hízásra hajlamos orvos a Cambridge-i Egyetemen végezte tanulmányait, majd néhány éves kórházi működés után családorvos lett. Később családjával átköltözött Franciaországba, és azon a környéken, ahol a du Pré család farmja volt, folytatott magánpraxist. Volt ideggyógyászati és belgyógyászati tapasztalata és rendelkezett azzal a nemes képességgel, hogy átérezte a betegek, sőt a hozzátartozók fájdalmát. Egyszóval empatikus gyógyító volt, és jó ember  is, aki  vallotta is, hogy csak jó ember lehet jó orvos. Ha hosszantartó betegségben szenvedő, gyógyíthatatlan beteget kellett gondoznia, mindig nagyon együtt érzett a beteggel, és azon tanakodott magában,  mennyire lehet egy beteg szenvedését átvállalni anélkül, hogy ő maga ne rokkanna bele lelkileg. Van egy határ, ahol az orvosnak már nem lehet együtt szenvedni a beteggel, de a beteget a végsőkig  vigasztalni kell, meghagyni számára a remény sugarát, biztosítani  arról, hogy mindvégig mellette lesz. Tudta, hogy foglalkoznia kell a beteg legapróbb panaszaival is, amelyek az élete minőségét jelentősen befolyásolják. Törődött azzal, hogy milyen a beteg alvása, a diétája, a székürítése, a bőrápolása, stb. Lelkileg is vezette a betegét és a közvetlen hozzátartozókat. Előnye volt a kórházi orvosokkal szemben, hogy ő az egész családot és a környezetet ismerte. Idővel a család meghitt barátja lett. Tisztában volt azzal, hogy milyen fontos a beteg számára az ő időszakonkénti látogatása, a személyes kapcsolat, az, hogy megfogja a kezét, megszámolja a pulzusát, meghallgatja a szívét, és mond néhány bíztató szót. Ilyenkor, ha az ideje engedte, szívesen elbeszélgetett Jackievel zenéről, koncertekről, Jackie művésztársairól. Szóba került, hogy a csodálatos művészek nagy részének milyen pocsék a magánélete. Az orvost őszintén érdekelték a művészvilág kulisszatitkai, és  szívesen büszkélkedett zenei ismereteivel. Elmondta Jackienek, hogy Elgar cselló-versenyművét az ő tolmácsolásában ismerte meg, és ezért hálával tartozik neki,  számára életre-szóló élményt jelentett a koncert.

Hilary tehát hozzáfordult tanácsokért. A derék doktor tisztában volt vele, hogy nem játszhat színjátékot, nem tüntetheti fel a betegséget  kedvezőbbnek,  a valóságosnál. Hilary megkérdezte, hogy mi ennek a rettenetes betegségnek az oka.
– Az orvostudomány mai állása szerint biztosat nem tudunk. Felvetődnek genetikai tényezők, a környezet szerepe, vírusos eredet, de legvalószínűbb, hogy un. autóimmun betegségről van szó. Emellett  szól az is, hogy a szteroid-kezelés mindig hoz átmeneti javulást. Viszont ismerjük ennek a kezelésnek a kedvezőtlen mellékhatásait.
– De mégis, mire lehet számítani? – kérdezte Hilary.
– Tudja, én őszinte vagyok magukhoz. Ha nem lennék az,  idővel elveszteném megtisztelő bizalmukat. Sajnos, a végkifejlet elkerülhetetlen, de ebben a betegségben, mint a tapasztalat azt mutatja, hogy jobb-rosszabb időszakok váltják egymást. A betegség un. shubokban, hirtelen rosszabbodásokban zajlik. Ezeken a rossz periódusokon segíti át a szteroid. Meg kell még jegyeznem, hogy olykor előfordul, hogy a betegnek nincs betegség-belátása. Örülni kell annak, ha nem fogja fel helyzete nyomorúságát. Ilyen időszakban igyekeznek a betegek teljes életet élni, kihasználva a lehetőségeket.
Hilary úgy érezte, hogy most a doktor ezzel rátapintott a bizarr helyzetre.
– De miben rejlik a betegség lényege? – kérdezte.
– Annyit tudunk róla, hogy az idegszálak elvesztik azt a hüvelyt, amelyben futnak. Olyan ez, mintha egy villanyvezeték a szigetelőburka elpusztulna. Azon kívül az agy fehérállományában többgócú károsodás keletkezik.
Hilary nem lett sokkal okosabb, de az orvossal való konzultálás megerősítette abban, hogy Jackiet nem szabad elítélni, és el kell fogadni  a konvencióktól messzire elrugaszkodott tetteit.

Jackie szenvedéstörténete is magán viseli azokat a stádiumokat, amelyek jellemzőek a hosszantartó gyógyíthatatlan betegségre. Mikor a betegek először szembekerülnek a baljóslatú diagnózissal, azt gondolják, hogy ez nem lehet igaz, itt valami tévedés van, velük ilyen nem történhet meg, miért épp engem sújt így a sors, amikor én jó ember vagyok, senkinek sem ártok, stb. Ilyenkor gyakran felkeresnek másik orvost, másik intézményt, ahol a vizsgálatokat megismétlik. A beteg reménykedik abban, hogy kedvezőbb eredmény születik. Mikor kiderül, hogy a kilátások nem kedvezőbbek, akkor általában  az az időszak következik, amit úgy is nevezhetünk, hogy „dackorszak”. A beteg mindenkivel harcban áll. Harcol az orvosaival, a családjával, a barátaival, mindent megpróbál: felkeresi az alternatív orvoslás művelőit, minden szalmaszálba belekapaszkodik. Ugyanakkor esetenként együttműködik az orvosaival, hajlandó alávetni magát különböző kellemetlen beavatkozásoknak, eltűri a kezelések rettenetes mellékhatásait. Közben bűnbakokat keres, akik okolhatók, hogy ilyen helyzetbe került, elveszti a realitásérzékét. Ez volt az az időszak Jackie életében, amikor  kialakította a Kifferrel való nemi kapcsolatot.

Ez a szerelmi háromszög azonban csak egy múló epizód volt a család életében

A betegség előrehaladásával lassan elkövetkezett a depresszió stádiuma.  Majd eljött a balsorsba való teljes belenyugvás,  amikor minden további küzdelmet feladott, és várta a megváltó véget.

Nem volna helyes, ha Jacqueline du Pré emlékét a betegsége tenné emlékezetessé. Az sem illő, hogy bárkinek a legsajátabb magánéletében  vájkáljunk. Aminek tovább kell élnie, az Jacqueline csodálatos művészete. Szerencsére több archív filmfelvétel őrzi alakját, ahogy besuhan a pódiumra magasba tartva a hangszerét, ahogy átszellemülten muzsikál, ahogy együtt ring a teste a zenével, hátraveti a fejét, leomlik dús haja, figyeli a partnereit, a karmestert, ahogy az ünneplést fogadja. Hanglemezek is őrzik  csodálatos csellóhangjának  szárnyalását.
A du Pré család rendkívüli élete és szívszorító tragédiája magában foglalja sorsuk kezdeti időszakában a túláradó boldogságot, majd a kegyetlen betegség elhatalmasodása során a családi élet fonákságát és fájdalmát. Jackienek fájt, hogy tündöklő világsiker reflektorfényéből lecsúszott a keserves kiszolgáltatottságba, magatehetetlen helyzetbe, elveszítve még az aktív zenélés örömét is. Hilary szíve majd’ megszakadt fájdalmában, hogy nagyon szeretett, reménytelenül beteg húga, és rajongásig szeretett férje szexuális kapcsolatot létesített egymással kendőzetlenül, amit együttérzése által diktálva fájdalommal és önfegyelemmel elviselt. Végül, mindezek felett az anya fájdalma égbekiáltó, látván betegségben megrokkant lányát, amint halad a pusztulás felé, és a legmesszebbmenőkig együtt érzett a másik szeretetreméltó lányával, aki rendkívüli toleranciával tűrte a sorsát.

Nincs szebb, mint amikor egy szép nő, szép hangszeren szép zenét szépen játszik!

Következő >